Juhász Norbert - Fogaskerekű végállomás - komplex terv
Azért jött létre a Leltár, mert mindig is érdekelt minket mi lett azokból, akiket elsősként megismertünk, és megkedveltünk. Volt, hogy több évig nem láttunk valakit, aztán amikor újra felbukkant kíváncsiak voltunk miként haladt, hol tart, egyszerűbben: hogy van?
Így volt ez Juhász Norbival is. Emlékeztünk az épalap tervére, sőt azt is tudtuk, hogy Villányi Norbi a komplex konzulense, akivel évekig együtt tanítottunk. Tudtuk, hogy Juhász Norbi mindig kicsit más volt, valahogy elmélyültebb, mint a többiek. Nem olyan elvadult művész módjára, hanem a jól összpontosító vadászhoz hasonlóan.
Amikor kiderült, hogy a fotózásban találta meg önmagát valahogy ezt a képet erősítette. Ilyen az Ő személyisége, és ahogyan ez egy jól kifuttatott tervnél lenni szokott, ez át is jött. Egy Leltáron ugyanis nem az számít, hogy milyen a terv, hanem az, hogy milyen az alkotó. Ilyenkor igyekszünk az egész embert felmérni, megismerni, természetesen egy munkáján keresztül. Ezt segíti a kérdezés, a beszélgetés, a vita, mert a személyes megnyilvánulások ehhez éppúgy hozzátartoznak.
Nehéz tehát egy Leltár feljegyzésben másról írni, mint arról, amit mi láttunk, éreztünk. Olyan építészet-kritika tud ez csak lenni, ami egy eseményen, és a személyes élményen alapul. Valljuk be: ez mindig el kellene férjen egy olyan írásban, ami egy mű megítélése végett születik. Engedjétek meg nekem tehát, hogy elmeséljem élményeimet Norbi és a terve kapcsán.
Norbi Salgóbányát választotta helyszínéül. Egy olyan helyet, ami tele van fotóznivalóval. A természet és egy letűnt kor emlékeinek igazi gyöngyszeme ez a környék, tele inspirációval.
Jó fotósként alaposan megfigyelte, megismerte a környéket. A jó szem ilyenkor azért jön jól, mert nagy látószöggel nézve könnyebben megfogalmazható az, ami egy alkotó számára fontos. Számára a természet és az ipar sajátos találkozása volt megkapó.
Ezzel még nem váltotta meg a világot, mások is szoktak ilyen ábrákon hasonlóan okosakat mondani. Valahogy neki azonban elhittem. Azért hittem el, mert ott voltam, és meghallgattam, látszott a szemén, hogy hiszi amit mond. Nekem ez elég. Rendben vagyunk, menjünk hát tovább.
Egy olyan program volt a fejében, ami egy turisztikai központ, az ide érkezőket fogadja és kiszolgálja a különböző igényeket. Ezzel is rendben volnánk. Hiszen ez így szokás ma. Az építész hagyja, hogy a hely és a körülmények megadják a válaszokat. Minden tök logikus.
Aztán egyszer csak kiderül, hogy van aki ennél többet is tud. Itt nyugodtam meg. Hiába tűnik úgy, hogy ez egy szintén tök logikus megoldása a helyzetnek, hiszen a ház alakú ház megjelenése még elvárható ezen a helyen. Ugyanakkor az épület telepítéséből, elhelyezkedéséből mégsem tűnne magától értetődőnek. Sőt ahogyan keresztbe fekszik a vízfolyáson át, valahogy az is arra késztet, hogy a fejem körbeforduljon. És én azt imádom.
Miért? Mert ez nem az a helyzet, ahogyan ezt szokták csinálni a gyávábbak. Sokan azért nyúlnak a ház alakú házhoz, mert nem mertnek mást csinálni, és az olyan biztonsági megoldásként mindig menő. Norbi viszont "csakazértis" ház alakot csinált. Sőt, ahogyan rágörbült a töltésre, még abban is van egy olyan picke csavar, hogy éppen nem tudod mitől nézed kicsit ferdén az egészet. Nem adja magát könnyen, dolgozni kell rajta.
Számomra ilyen egy jó kép, vagy szobor, vagy bármiyen műalkotás. Nem engedi magát elsőre megfejteni. Kicsit megdolgoztat, ezzel bevon engem is. Nem azért, mert ajnározni akarom ezt a tervet, hanem azt finomságot akarom felmagasztalni, ami ebben a tervben megvan és szerintem nagy érték.
A történetből folytatásából a következő folyamat látszik érdekesnek az én szemembern:
Norbi figyelt, nézett, hagyta, hogy a benyomások elérjék. Aztán tette a dolgát, elkezdte megoldani azt, amit kell.
Kitalált egy vázat, egy rendszert, ami rugalmas és befogadó. Jó kicsit túlsónak tánik a méret, és a program, de azt ki dönti el innen, erre mi nem látunk rá igazán.
Jó építészként fogta és megtervezte a házat, hogy működjön is. Tett bele mindent, falat, bútort, gépészetet...
Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy az a korábbi felütés a telepítéssel és a ház alakú ház odahelyezésével megtalálja a befejezését. Azt látod, hogy a ház szabályosan kisiklott. Mint egy vonat. Kinéz a hegyoldalba. Nem azt kéri, hogy te nézelődj, hanem ő nézelődik. Annyira bizarr, hogy az öncélú jelzővel is megdobáltuk. Csonti igazi vitába kezdett, és olyat láttunk, amit a jó tervnél is jobban szeretünk: érdemi diskurzust. Nem lett vége, nem zárult le, hiszen a különböző álláspontok csak közelíteni fognak, nem kell a határnak eltűnnie köztük. Norbi személyisége ilyen, az ő tehetsége nem az ügyes formálásban merül ki, azt már elsőben is láthattuk, hogy jó keze van. Neki szeme is van, és úgy tűnik füle is, hogy meghallja az apró kisördög suttogását.
Ez a momentum, ami felidéződik egy gondolat, egy terv láttán. Kicsit Norbik lehettünk és ez jó volt nekünk. Így megy ez. Emberek vagyunk, és alkotunk. Mások megnézik és vagy mégértik vagy sem. Nem számít, ez jó így.
Kőkofa
